Mint már hosszú évek óta mindig, így idén március elején is, a design és a belső építészet elkötelezett szolgái megtömték a Műcsarnokot design bútorokkal, lakberendezőkkel, görkorin száguldozó modellekkel, és persze hathatós programokkal.

A nosztalgia hintalótól kezdve, a bicikli pedállal felszerelt bárszéken keresztül a design történeti műremekig mindent megtalál az idelátogató. Legalábbis mindebből egy kicsit.
Három nagy teremnyi, és pár kisebb sikátornyi interiorgazmus.
A kiállítás legmélye szokás szerint egy dj-pulttal ellátott lounge tér, ami idén is egy plusz funkcióval gazdagodott, hiszen afféle trend-kristálygömbként szuperál, amely megmutatta a lakberendezési trendek négy, a jövőben kiemelkedő szerephez jutó vonalát. A Manga, a Granny, a Showtime, és a Film Noir stílusokat. Számomra ez egy kisebb csalódás volt, mivel úgy érzem többet is ki lehetett volna hozni ezekből a stílusirányzatokból.

Programokból persze nem volt hiány. Lehetett rapid randizni lakberászokkal, akiktől tanácsok kaphatunk minden lakással kapcsolatos ügyes bajos dolgunkra. Aki elég magas volt, vagy épp szemfüles és időben megcélozta a kirajzolódó első sort, az megtekinthette Konsánszky Dóra aktuális kollekcióját, vagy láthatta a görkorin száguldozó Tyra Clothing-modelleket, és ha elég kitartó volt, akkor együtt bulizhatott az OurFashion-ös lányokkal.

Bárhogy is, az alsónadrágos Adoniszokkal, mint lakás-kiegészítőkkel, illetve a laptopokkal díszített fallal, engem ismét megvettek.
Így 2011-ben is Lakástrend!

- Gigi

Képekre a Gigi Gardróbján lelsz..

Azt mondják a teljes igazságot elmondani sohasem jó. Vannak titkok, amiket meg kell tartanunk magunknak, mert a felfedésük beláthatatlan következményekkel, és sok felesleges fájdalommal járhat.

Valaki egyszer azt mondta, hogy a ki nem mondott dolgok is hazugságnak minősülnek. Vajon igaza volt?!

Mi lenne, ha nem azt mondanánk az embereknek, amit hallani akarnak? Vagy épp nem hallgatnánk bőszen arról, amiről tudjuk, vagy inkább azt gondoljuk, hogy nem akarják hallani..?
Mi lenne, ha néha kimondanánk őket..?

Csak a testedet akarom.

Szükségem van a jelenlétedre.

Nem vagyok szerelmes beléd.

Vajon hogy lehet megállapítani, hogy mikor jó elmondani az igazat és mikor nem?

Sok férfi úgy hiszi minden nő gyerekre és férjre vágyik, és ha egyszer egy nőnek megpendítené, hogy mi lenne ha pusztán az ágyukat osztanák meg minden következmény nélkül, akkor az a nő szemrebbenés nélkül elhajtaná őt. De miért? Miét kell minden kapcsolatnak komolynak lennie? Magában hordoznia a jövő ígéretét, kertes házról, fajkutyáról, két gyerekről és békés nyugdíjas évekről..
Egy nő is vágyhat kötöttségek nélküli dolgokra. Talán csak az a titka, hogy már az elején tisztázzuk a dolgokat, hogy mik a terveink a másik féllel. Hisz akkor talán ő is úgy rendezkedik be előre, hogy tudja, egy napon talán már nem hívjuk fel. Vajon készen állunk már erre? El tudjuk fogadni ezt?
Úgy gondolom igen, de persze én csak a magam nevében beszélhetek.
Azonban a hazugságokat, az elhallgatott terveket vagy pont magát a tervnélküliséget, nagyon rossz taktikának tartom.
Ne adjunk hamis illúziókat valakinek, akiről már az elején sejtjük/tudjuk, hogy nem lesz több egy liezonnál. Ez persze mindkét nemre vonatkozik.
A mai világban talán már nyugodtan kinyithatjuk a szánkat és behatárolhatjuk a kapcsolatainkat. Azért, hogy tudjuk mit várhatunk a másiktól, vagy épp ő mit várhat tőlünk. A hallgatás, a hazugságok mindig félreértéseket szülnek, téves következtetéseket és persze csalódást, fájdalmat.

A dolgok persze mindig alakulhatnak másként, de még mindig jobb feljebb lépni, mint vissza kettőt, mert utóbbi esetben mindig sérül valaki. A párkapcsolati játékban pedig lehetőleg törekedjünk arra, hogy ne sérüljön meg senki.. vagy legalább próbáljunk meg odafigyelni rá.

Egy kis tavaszi kora esti szösszenet tőlem,
Gigitől..

Amióta megtudtam, hogy feldolgozzák Fellini 8 és fél c. filmjét, azóta várom, hogy végre szélesvásznon láthassam Rob Marshall filmjét. Pedig az úriembernek a Chicagoval nem igazán sikerült meggyőznie..
Ahogy egyre közeledett a bemutató napja, a kiszivárgott trailerek, zenék csak fokozták a kíváncsiságomat. Még az sem tudta kedvemet szegni, hogy a filmet odakünn már a porba sújtották és bukásáról szóltak a hírek.

Aztán egy csütörtöki napon végre bent ültem a mozi teremben, leperegtek a film első kockái, megszólaltak a trailerből már jól ismert harangok, és magába szippantott az egész.
Még mielőtt belemerülnék, szeretném megjegyezni, hogy aki nem szereti a régi olasz filmek világát, a hangulatukat, a dalokat, a táncokat, a látványt, az nagy valószínűséggel a Nine-t sem fogja. Mindezek szerves részei voltak akkor a filmalkotásnak, így talán nem meglepő, hogyha egy ilyen feldolgozás hasonló jegyekkel rendelkezik.
Úgyhogy ha zavar, ha dalra fakadnak, napszemüvegben mászkálnak a nap bármely szakában, vagány kis olasz autókon furikáznak, és valahol az élet, a szerelem és az alkotás mélységeit kutatják.. nos, akkor ajánlanám inkább a Farkasember vagy valami hasonló megtekintését.

Vigyázat! A Szöveg cselekményleírást tartalmaz!

A film maga egy filmrendező, Guido Contini alkotói válságáról, a nőkkel kapcsolatos viszonyáról, és e kettő szoros összefonódásáról szól.
Guido, valaha sikeres filmrendező volt. Csodákat művelt a vásznon, amivel emberek milliói számára teremtette meg az Olaszországgal kapcsolatos sztereotípiákat. Ő volt az, aki elültette a vágyat a nézőben, a vágyat arra, hogy eljusson Olaszországba, Guido Olaszországába. A vágyat, hogy Vespán robogva fedezze fel Romát, szerelemesen andalogjon a Piazza Navonán, vagy épp kicsit becsiccsentve megmártózzon a Trevi kútban.
De Guido valahol útközben elveszítette az ihletet, a múzsa csókját vagy akárhogy is hívjuk. A legutóbbi filmjei, mind bukásra jutottak, és az hagyján, hogy ő nem, de még a nézők sem emlékeznek már arra, hogy miről szóltak..
Azonban most új filmre készül, egy igazi nagy dobásra, melynek már a címe is hatásvadász: Itália.
Csak ott a gond, hogy a forgatás előtt egy héttel a Maistro még egy betűt sem írt, így forgatókönyv és ötlet híján inkább megszökik a film sajtó tájékozatójáról, de még szeretett Romájából is, és egy vidéki szállodába menekül. Innentől indul a nők, és egyben a Guido életét meghatározó pillanatok felvonulása.
Luisa, a felesége, elsőszámú rajongója, támogatója, aki végtelenül és szinte már feltétel nélkül szereti és tűri azt a zsenit, akihez feleségül ment. Carla, a szerető, a Maistro titkos játékszere, akitől nem tud és nem is akar szabadulni, pedig már rég nem olyan titkos ez a viszony amennyire azt szeretné.
Lilli, a bizalmasa és jelmeztervezője, akihez Guido mindig menekül, ha egy szál cigarettára, egy jó szóra vagy épp egy kis csendre vágyik. Saraghina, a bűnös asszony, aki még gyerekkorában megbabonázta. Stephanie, a gátlástalan, szex igenlő újságírónő Amerikából, aki meg akarja kapni híres rendezőt. A Mamma, az édesanyja, akihez még a halála után is erős érzelmek fűzik, és Claudia, filmjeinek sztárja, az ihletője, a múzsája, akit furcsa módon sohasem kapott meg.

Ahogy egyre jobban haladunk előre a történetben, és egyre több nő jelenik meg Guido életének filmvásznán, annál jobban nő a Maistro kétségbeesése. Az irányítás kicsúszik a keze közül és a hazugságai ráomlanak, akárcsak soha el nem készülő filmjének díszletei.
Guido egy igazi zseni, egy igazi művész, aki úgy hitte felette áll a mindennapi emberekre vonatkozó szabályoknak. Szeretne mindent látni, érezni, megélni, megkapni. A mindent akarja! Ezért végül mindent elveszít, még önmagát is.
Az olyan típusú emberek, mint Guido, néha elveszítik a mértéket. Néha nem tudnak nemet mondani, nem tudnak elszakadni, és szembesülni azzal, hogy választanunk kell, nem kaphatunk meg mindent..
Még akkor sem ha híres filmrendezők vagyunk.
Nem képes eldönteni, hogy ki az, akit igazán szeret, ki az, akihez igazán kötődik, hisz ha eldöntené, akkor le kellene mondania a többiről, akik döntés nélkül még talán az övé maradhatnának.
Guido mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne, hisz valahol legbelül csak egy kisgyerek, aki nem akar egyedül maradni, aki csak azt arra vágyik, hogy szeressék..

Azonban a kis Guidonak a film végére fel kell nőnie. Választania kell, döntéseket kell hoznia, meg kell találnia önmagát és vissza kell ülnie a kamera mögé. Mert olyan istenadta tehetséget, mint amivel ő rendelkezik, vétek lenne elpazarolni.
A zárójelenet igazán különlegesre és tökéletesre sikeredett, a stáblista alatt futó werk anyagok pedig bemutatják nekünk a 9 meghatározó, nagybetűs Nő igazi arcát.

Nem tudom mennyire érthető a film mondanivalója anélkül, hogy valaki ismerné azt az érzést, ami hatalmába keríti Guidot. Talán ez csak azok számára lehet ismerős, akik alkotók..
De mindannyiunknak egy jó lecke arra, hogy ne rohanjunk és hajszoljuk örökké mindig a többet, a szebbet és a jobbat, ne égessük két végén a gyertyát, ne akarjunk mindig mindent megszerezni, elvenni.. Inkább álljunk meg egy pillanatra és próbáljuk meglátni azt az apró csodát amit az élet nyújt nekünk.

Ó és persze.. Be Italian..

-Gigi

Kislány koromban igazán egyszerűnek képzeltem ezt a szerelem dolgot. Úgy gondoltam, hogy egy napon jön majd az a herceg, akiről annyit meséltek, fehér lovon, elvisz majd a kastélyába, szeret, a tenyerén hordoz és minden szép és jó lesz. Ezzel le is tudtam akkor a párkapcsolati terveimet.
Aztán eljött a felnőtté válás, majd a függetlenség időszaka, mikor minden arról szólt, hogy milyen jó egyedül, csak élni a nagyvilágban, partykra járni, flörtölni és nem törődni a holnappal. Erre az életformára már külön szavunk is van, sőt teljes iparág épült ki rá. Mégis, a harsogó, önnön nagyságunkat hirdető csajos esték után, egyedül üldögélve az üres kis lakásomban, sokszor idéztem fel a kislánykori álmot, csak épp már nem mesékkel, hanem romantikusfilmekkel, regényekkel példálózva. Felidézve, lelkemet magával ragadó pillanatokat, magamat képzelve a hősnő helyébe.
A romantikus filmekben és a regényekben is mindig ott az a pillanat, amikor férfi és a nő egymás szemébe néznek, és már tudják… Hogy pár hónap múlva szakítanak, mert a férfi folyton a szennyes mellé dobja a koszos zokniját, a nő pedig túlontúl sokat lóg az egyedülálló barátnőivel. Mert a való élet sosem lesz olyan, mint a vásznon vagy a könyv lapjain. Csak épp, ezt igen nehéz elfogadni.
Pedig a mai modern nő vígan hortyogna a több tucat dunnával fedett borsón, félredobná a fél pár üvegcipőt egy gyönyörű designer darabért, és szemrebbenés nélkül kiütné bármelyik vetélytársát a nyeregből a hercegért folytatott harcban. Messze vagyunk mi már attól, hogy hercegkisasszonyok vagy akár Jane Austen hősnők lehessünk.
Éveket és sok remek férfit ’pocsékoltam’ el azzal, hogy olyan szerelemre vártam amilyen csak a romantikus filmekben van. Mert úgy gondoltam nekem csak a legjobb lehet elég jó. Mert megérdemlem, ismerős?!
Egy napon persze eljött az én hercegem is, bár tény, hogy se szőke haja, se fehér lova nem volt. Megvolt a filmbeli pillanat, egymás szemébe néztünk, megállt az idő egy pillanatra, és tudtuk..
Aztán persze pár hónap múlva tovalovagolt, és csak összetört álmokat hagyott maga után. Én pedig ott ültem, mint elhagyott hercegkisasszony és jó modern nő módján napról napra tovább boncolgattam a miérteket. A szokásos kérdést vagy ezerszer feltéve magamnak: Vajon hol rontottam el..?
Talán ott, hogy hittem abban, hogy maga a szerelem mindent kibír, mindenen átsegít majd. Magától értetődőnek gondoltam mindezt. Nem számoltam azzal, hogy túl sok nehézség, konfliktus még a legnagyobb szerelemnek is véget vethet. Hisz ez nem egy film ahol felvillan a „The End”, vagy egy könyv ahol véget érnek a lapok. Itt mindig van holnap, mindig van új nehézség, újabb konfliktus, amivel szembe kell néznünk.
Mi pedig, ahol csak tudtuk nehezítettük egymást életét. Ezt azonban sosem vallottuk be egymásnak. Azt hittük, hogy idővel majd minden rendeződik, megoldódik magától, csak ki kell várnunk. Persze ez nem igazán így történt, és az én hercegkezdeményem jobbnak látta feladni a harcot. Mert így könnyebb. Valóban, így tényleg könnyebb, csak épp, így talán eldobtunk egy olyan lehetőséget a boldogságra, amelyet talán nem osztanak ki nekünk többé – mondhatnám. De mi van, ha tévedek? Mi van, ha így kellett lennie? Ha hiszünk annak az elképzelésnek, hogy minden ok és okozat, történik valamiért, akkor már egész másként látjuk a töréseket és a szakításokat.
Úgy gondolom, hogy egy komoly kapcsolathoz szükség van kellő tapasztalatra. Őszintén mondhatom, hogy minden szakításomból és szerelmemből tanultam valamit. Sőt, tovább megyek, minden férfitől, akihez közöm volt, tanultam valamit. Lehet ez csupán egy apróság, vagy egy komoly jellemformáló dolog, mégis tudom jól, hogy ha nem történik meg az, aminek meg kellett történnie, ma nem lennék az, aki vagyok. Azt hiszem, most már kár lenne tagadnom, hogy hiszek a sorsban. Sokat dolgozom magamban azon, hogy bizonyos következményekért ne pusztán magamat korholjam, hanem meglássam bennük az előre mutatást, a jövőre gyakorolt hatásukat.
Néha nagyon nehéz szembenézni a saját ítéletünkkel, különösen, ha sorsformáló hatása van. Sokan emiatt ragadnak meg egy rossz, boldogtalan kapcsolatban. Tudják, hogy nem boldogok maradéktalanul, talán azt is érzik, hogy nem a megfelelő helyen vannak. Azonban nincs kellő bátorságuk kiszállni, mert úgy hiszik ez a legjobb, amit kaphatnak, ezzel kell beérniük. Már annyira összefonódtak a párjukkal, hogy képtelenek elképzelni nélküle az életüket. A barátokat, barátnőket kérdezgetik, hogy mit kellene tenniük, merre haladjanak tovább. Pedig ebben senki sem adhat tanácsot. Egy kapcsolatot pusztán két ember él meg, egy harmadik félnek sosem lehet objektív rálátása a dolgokra.
Így végül mindenki magára marad a döntéseivel. A barátok már csak a tovább lépésnél,a ’felépülésnél’, az újrakezdésnél lehetnek ott.
A hercegek pedig.. Talán még itt bujkálnak valahol. Ott ülnek mellettünk a metrón, ránk mosolyognak a céges ebédnél, vagy épp meghívnak egy italra egy magányos péntek estén. A lényeg, hogy bármi történik, sose felejtsünk el hinni bennük..

Valamilyen rejtélyes oknál fogva nekem csak most sikerült megtekintenem ezt a filmet, pedig már a bemutató óta készülök rá. Mindig közbe jött valami. Már-már tévesen jelnek tekintettem, és hajlottam afelé, hogy majd egyszer egy magányos estén, otthon, bepótolom. Nos, jól tettem, hogy a sok egymásnak ellent mondó kritika elolvasása után mégis rászántam magam, és tegnap elbattyogtam a Puskinba a kora esti vetítésre. Egyedül.

A film egy hétköznapinak látszó(!) feleség életképeivel indít. Pippa  már ekkor megkapja az enigma jelzőt, azonban rögtön közli, hogy ebből neki, köszöni szépen, elege van. Nála jóval idősebb, elismert kiadó férjével, aki már a harmadik szívrohamon van túl, egy connecticuti kertvárosba költöznek, távol a nagyváros ártalmas környezetétől, hogy elkezdhessék nyugalmas életüket. Persze ezt elképzelni mindig könnyebb, mint megvalósítani. Ezt a film is igazolja, hisz egyikük sem találja a helyét, új, ’nyugdíjas’ életformájukban. Miközben azt figyeljük, hogyan próbálnak megbirkózni ezzel az új helyzettel, rövid visszatekintések formájában megismerhetjük Pippa életét a születésétől, esküvője napjáig. Gyógyszerfüggő anyjától való menekülésén át, leszbikus nagynénjénél átélt kalandjain keresztül, a drogok mámorában eltöltött fiatalkoráig. Kiderül számunkra, hogy milyen valójában, miért is enigma a környezet számára, még akkor is, ha ő maga ágál ellene. Megtudjuk miért megy hozzá nála jóval idősebb férjéhez, és milyen sokára sikerül csak nyugalomra lelnie.

Pippát a film végéig senki sem ismeri igazán, még maga Pippa sem. Útkeresése, önismereti visszatekintései mégsem terhesek, és depresszívek, hanem elgondolkodtatóak. Bár itt jegyezném meg, hogy a fiatal Pippát alakító Blake Lively néha elég felejthető alakítást nyújt.

Bármelyikünkkel megeshet, hogy egy választás következményeként elveszíti azt, aki valójában volt. Egy másik életért, egy biztonságosabb jövőképért cserébe feladja önmagát, azért, hogy mentse a menthetőt.
A film számomra, egy bizonyíték arra, hogy bármikor változtathatunk az életünkön, ha már nem találjuk benne a helyünket, nem ismerünk magunkra és tudjuk, hogy mennünk kell.
Mert az élet rettenetesen rövid, és néha be kell csomagolnunk azt a bőröndöt, útra kell kelnünk, és meg kell keresnünk önmagunkat..